Ez lesz belőle, ha minden áron mesét kell írni...

A távolban két alak látszódott. A két lény mérete nem volt összehasonlítható. Zombotanik a kis növény, a környék egyetlen lakosa nem tudta, melyiküktől féljen jobban.

Messziről még csak az hallatszódott, hogy a két lény beszélget. A két közeledő alak nem volt más, mint Zombiga a világhírű artista csiga, és a nagy tehetségű ám mindeddig el nem ismert festő, Zombivan , a francia zombi. 
-  Látod amit én látok? – Kérdezte Zombiga. 
- Hosszú idő óta az első növény… Azt hittem már sosem látok ilyen szépséget még egyszer! – Válaszolta Zombivan. 
-  Valóban… rendkívül kívánatos a kis drága! – nyalta meg a szája szélét Zombiga.

Beszélgetésük során egyre részletesebben ecsetelték a kis virág adottságait, így egyiküknek sem tűnt fel, hogy mindketten másról beszélnek.

Zombotanik eközben pánikba esett. Örült, hogy ketten is közelítenek felé, mert bizony már régóta nem látott egy teremtett lelket sem, de ahogy látogatói egyre közeledtek, az arcukon fura kifejezést látott. Nem tudta eldönteni, hogy a váratlan találkozás a többieket is úgy villanyozta fel, mint őt, vagy hihet ösztöneinek, és még napnyugta előtt megeszik.
-  Wááááááááá, mit tegyek? Ezek megesznek, vagy nem esznek? Az a gülü szemű miért néz olyan furcsán? És az ott mi mögötte? Ennek csorog a nyála? Na ne, ez most komoly? Ez kipécézett magának vacsorára? És az a másik? Azzal meg mi van? Olyan szemekkel néz rám, mint tini lányok a kezdő popsztárokra… Lehet, hogy bolond?  Na jó, ez tuti bolond! Remek. Hónapokig senki, kuksolok itt magamban, és amikor végre jön valaki, akkor az egyik egy kanibál a másik meg bolond…

Addig-addig monologizált, míg az éhes és a bolond odaértek hozzá. Látszólag barátságosan meg is szólították: 
-   Szia Zombivan vagyok. 
-   Szia én meg éhes! – Monda Zombiga, és azzal a mozdulattal rávette magát Zombotanikra, aki szegény menekült volna, de mivel egy növény volt, nem tudott hova…. 
-   Na állj csak meg barátom! Ide gyere! Kiáltott Zombivan, és egy jól irányzott karmozdulattal megragadta a növényzaklatót, és kérdés nélkül egy szippantással kiszedte házából és megette. – Hmmmm. Ez jól esett. Már úgy is éhes voltam, meg már egy ideje idegesített is ez a kis mitugrász. Bár anyám némi fokhagymás vajban párolni szokta őket, de így sem volt rossz.

Szegény Zombotanik arcán a rémület, és a hála váltakozott, mert még mindig nem volt meggyőződve afelől, hogy nem ő lesz a zöld fűszeres desszert… 
-   Őőőőőő…. Háde… Izééé… Te francia vagy? – Kérdezte Zombotanik. 
-   És festő! Méghozzá nem is rossz festő! Csak nem értik meg a zsenim… Jaj ne vágj már ilyen fejet! Ha olasz lennék, már belülről szagolnád a csigát… Nyeheheh. – Kacagott orrhangon Zombivan. 
-   Hehe, hát ez remek. De teljesen francia vagy ugye? Semmi görög felmenő… 
-    Mondtam már, hogy nyugi! Anyám apám, de még az ő anyjuk, apjuk is olyan francia volt, mint a Zacziki! – Zombitanik ekkor kiugrott a földből. Vagyis ugrott volna, ha nem lett volna egy növény… - Nyehehehe! Csak vicceltem! De hallod-e nagyon parás egy kis aprónép vagy te! 
-   Hogy ne paráznék? Most akart felfalni egy nyálkás csiga… 
-   De én voltam a gyorsabb… Nyheehhehe. – Kacagott ismét Zombivan. – Nah de hamár így összejöttünk, lenne egy ajánlatom. Én megmentettem az életed, te modellt állsz vagy ülsz vagy nem tudom éppen mit csinálsz, én lefestelek, befutok, sztár leszek, és felezünk. Na?  
-   Ha utána se eszel meg, akkor levelet rá! 
-   Na jóóó. De szerencséd, hogy nem egy oliva bogyó vagy, mert az a kedvencem… - Vigyorgott Zombivan.

És így is lett. Zombivan a zombi világ legkeresettebb festője lett, Zombotanikot pedig mindenhová magával vitte, mint managerét.

A cím ötleteket még várom! :D