Mostanában próbálom magam analizálni. Nah jó az elmúlt napokban.
Sötét vagyok és sérült. Méghozzá eléggé sérült. Van egy kedves barátom John Doe, akit eddig nem értettem. Nem értettem John Doe miért mondja, hogy nem akar több kapcsolatot, hogy ő teljesen jól elvan azzal, hogy mások dedeit gardírozza. Bevallom utólag, kicsit furán néztem rá. Hogy lehet az, hogy jobb egyedül. Abszolút nem értettem meg. Tudtam, hogy kegyetlenül megbántották, és azt is éreztem, hogy se kedve, se energiája nincs harcolni. Kicsit mintha feladta volna. Magánéletét a passzivitásba temette. Én harcos vagyok, de most meguntam.
Unom, hogy mindig mindenkinek mindent elintézek, hogy kedves vagyok, hogy mosolygok, hogy segítek, hogy nincs lehetetlen, csak tehetetlen, hogy Boo mindent mindig megold, hogy mindenkinek jó legyen. Mindig vannak mások, és mindig azt figyelem, hogy tudok úgy cselekedni, hogy a lehető legtöbb embernek jó legyen és a legkevesebb sérüljön, vagy bántódjon meg. Utálom, hogy állandóan óvok mindenkit, hogy olyan rohadt empatikus vagyok, és annyira át tudom érezni az emberek problémáit. Utálom, utálom, hogy ha valakinek lelki baja van, szinte bármit csinálhat, hiába bánt meg vele. Utálom, hogy kitartó vagyok akkor is, amikor tök fölösleges. Utálom, hogy mindig eggyel többször adok még1 esélyt, mint kéne, és utálom, hogy megint nem úgy figyelek az igazi barátaimra, mint kéne.

Az esetek 90%-ában (és akinek nem inge, nem veszi föl) nincs az, hogy nekem mi a jó, hogy én mit szeretnék, hogy mi bánt. Úgyis mondom magamtól. Ami persze igaz. Csak félek, hogy egyszer megunom, és elhallgatok. És nem néz felém senki. Mert éppen nem leszek, kedves, aranyos, segítőkész, empatikus, bájos.
Megint nem találom a helyem. De cserébe megértettem John Doe-t. Hogy mekkora fos érzés, amikor az ember tényleg nem tudja elhinni, hogy férfi és nő vagy ha úgy jobban tetszik fiú és lány között tényleg lehet őszinte szerelem. Amikor tényleg csak a másik létezik, minden hibájával és bájával együtt. A jóban rosszban. Betegségben, egészségben. Kezdek nem hinni a mesékben. Tartok tőle, hogy a Herceg, akár szőke, akár barna nem létezik, csak egy seggfej, aki sose találja meg a címed. :D

Értem, hogy John Doe mitől zárkózott be (bár tény, hogy nem tudom előtte milyen volt), miért olyan amilyen. Megértem, és átérzem. És szar ez az érzés. De a legszarabb, hogy egyenlőre változtatni sem tudok rajta.

Hogy minek írom le? Mert vagy pszichológushoz megyek vagy leírom. Ez olcsóbb. És az öngyógyításban még hiszek.

Gondolkoztam azon is, mire lenne szükségem, mit szeretnék. Nem egy másik pasi, vagy új pasi kell. A hátam közepére nem hiányoznak. De kell valaki. Valaki, akinek tesztoszteron csörgedezik a szervezetében és nem ösztrogén. Akivel lehet spontán bármit csinálni, egy telefon az egész. Aki mellettem áll akkor is, ha esetleg nem ért velem egyet. Aki akkor is tud kezelni, amikor fejhangon vinnyogok, mert éppen szétrobban a fejem valami miatt. Aki ott van ha kell, akkor amikor kell, és ha ez az éjszaka kellős közepén van, akkor akkor. Akivel lehet mindenről beszélni, akiben bízhatok. Akihez oda lehet bújni, meg lehet ölelni de nem kell a következő 5 percben mindennek átfordulnia a szex irányába, és esetleg lehet vele szex nélkül egy ágyban aludni. Akit megölelhetek és visszaölel úgy, ahogy azt kell. Aki elfogad olyannak amilyen vagyok. Aki jó kedvre derít egy szóval, mozdulattal.
Nagyon sok pontnak megfelel Berci, de 3 éves. Az egyetlen probléma vele, hogy még pofátlanul fiatalnak sem lehet nevezni :D és, hogy nem érti meg a problémáimat... amúgy tökéletes :D

Akivel lehet így üldögélni:

Erre lenne most szükségem...