Bori, ez jót tett a leki világomnak,

és még vagy 10x el fogom olvasni :D De ezt muszáj itt közzé tennem. Ebben lehet némi igazság. :) Még akkor is, ha ráb____unk a végén. :)

2010.07.19 - Neményi Márton

Hisztizz nyugodtan!

Kedves Olvasók! Egy deréktetkókról szóló megjegyzésem kapcsán felmerült, hogy szívesen olvasnátok valamit a nőkről tőlem mint a Cotcot férfitagozatától. Az alábbi cikk a válaszom: félig fiktív, félig saját élményeken alapuló monológ arról, amit a kapcsolatok legnagyobb próbatételének érzek. Remélem, egy-két tanulságos mondatot mindenki talál.
Egyébként nem szoktam ilyesmit, de tényleg. A lelkizés (vagy hogy hívják ezt), az nekem olyan, mintha a Pokol angyalainak egyik tagját próbálnád rávenni arra, hogy üljön szépen kis kosárkás robogóra, és intézze el neked a bevásárlást – egyszerűen nem megy és kész. Persze, meg kellene beszélnünk egy csomó dolgot, illetve hát nekem kéne beszélnem, mert te már elmondtad többször is, mindig egyre hangosabban és tagoltabban, hogy figyeljek oda jobban, ne legyen mindig az, hogy szétironizálom az úgynevezett komoly helyzeteket, meg hogy van olyan ám, hogy romantika, és arra neked néha szükséged van, és hogy úgy általában véve vegyem komolyan az egészet. Akkor elmondom. Komolyan veszem, csak a nyelv más egy kicsit.
Az a baj, hogy együtt vagyunk négy hónapja… tessék? Oké, akkor öt hónapja, jól van na, sosem ment a matek, meg ne sértődj már. Szóval együtt vagyunk egy ideje, és te még mindig nem hiszel nekem. Két hétig te voltál a magabiztos, felnőtt, önálló nő, aztán amikor kezdett leesni, hogy lehet, hogy ezt az egészet én (is) komolyan gondolom, akkor jöttek a parák. Akkor még nem ismertél, csak sejtetted, hogy talán mégsem vagyok akkora seggfej, mint az összes férfi a világon, de főleg az exed, aki nyolc hónap után MSN-en jelentette be, hogy „akkor ezt most kicsit hagyjuk”, és valami közös ismerőstől kellett megtudnod, hogy miért, illetve kiért. De még nem hitted el, hogy nem csak úgy összejöttem valakivel, hanem konkrétan téged akartalak, és akarlak azóta is.

Hogy ezt mutassam ki jobban… igen, ezt nem először hallom. Görcsöltem ezen én is sokat, de a helyzet az, hogy az, ami az elején tetszett neked bennem, hogy higgadt vagyok, józan, három lépés távolságról szemlélek mindent, így aztán zen mesterként lazán elcsevegek a barátnőiddel, nem bukdácsolok haza részegen „csak egy sör” címen, szóval ezt nem tudom csak úgy levetkőzni, és spontán, kiszámíthatatlan latin szeretővé változni, amikor a helyzet úgy kívánja. Igenis kimutatom, hogy mi az ábra, csak apró jelekkel, egy-két gesztussal, félmondattal, amit senki másért nem tennék meg és nem mondanék. És közben be vagyok szarva, hogy majd beviharzik az életedbe valami vadbarom, aki teljesen magával ragad, mert úgy érzed majd, hogy pont ő hiányzott, és ő ad majd meg neked mindent, amit én nem. De mivel annyira jó barátok lettünk, a szakítás után nem sokkal már nekem panaszkodsz majd, hogy különben micsoda egy vadbarom.
Akkor mindketten félünk, nagyszerű. Pedig neked nem kell, mert én tényleg veled akarok lenni. És nem tudom, hogy győzzelek meg például arról, hogy szép vagy, mit szép, gyönyörű, mert úgysem hiszed el, és közben te is attól félsz, hogy majd jön valaki sokkal szebb, és megint kiderül az ősi igazság, hogy semmi esélyed a nálad szebbekkel szemben, bármit is jelentsen ez. Hidd el, nekem esik rosszul, hogy bármeddig képes vagy a saját hibáidat sorolni, azét az emberét, akit szeretek, és nem tudom, mit vársz, mondjam mindegyikre, hogy nem is igaz? És ha igaz, akkor mi van? Képzeld, tudok a narancsbőrödről (néha még észre is veszem), arról, hogy az egyik melled kicsit másfele áll, mint a másik (ha nem mondod, akkor mondjuk sosem veszem észre), és arról, hogy a feneked íve egy kicsit eltér a Naomi Campbell-sztenderdtől. Erről mind tudok, és egyik sem érdekel.
Az utóbbi ötven év legnagyobb hazugsága, hogy ezek hibák. Naponta megkapom tőletek, hogy mi, férfiak mennyire felszínesek vagyunk, hogy az első- és másodlagos nemi jellegek magazinok által diktált formavilágában érezzük csak otthon magunkat, azaz az úgynevezett jó nő a 90-60-90-es dimenzióban kezdődik. Én azonban azt látom, hogy ti, nők sokkal kötelességtudóbban megzabáljátok a rólatok szóló hamis propagandát, mint mi. Persze, sok pasi tagadja – mert hát nagy úr a macsós elvárásrendszer -, hogy bizony felizgatja az is, aki ennek nem felel meg, de ettől még felizgatja. Miközben ti ráfeszültök arra, hogy a kelleténél vastagabb a combotok, a melletek vagy furcsa alakú, vagy nincs, és a hasatok redőzik, ha előredőltök a széken, engem mint férfit ez mind nem zavar, sőt ezek a kis hibák nem is hibák, hanem dolgok rajtatok, amik azt üzenik: hé, én is ember vagyok, nem kell ám megijedni. Nekem nem lufimellek és darázsderék kell, hanem egy-két mozdulat vagy pillantás vagy elejtett félmondat, és végem van, meg kell tudnom, ki vagy, és meg kell mutatnom, hogy velem érdemes lenne megpróbálnod ezt a szar életet, ami mindjárt nem lesz olyan szar, ha ott vagyok én is, és viszont.

És tudod mit? Hisztizz nyugodtan. Tudom, hogy állítólag ez minden pasi rémálma, de csak akkor, ha eluralkodik, vagy ha fegyverként használjátok. Tudom, hogy te nem vagy ilyen. De azt is tudom, hogy néha kell a hiszti, és ezzel nincs semmi baj, még akkor sem, ha véletlenül engem találsz meg vele. Csak azt kérem, hogy tudj róla. Nincs hibás ember, csak hibás kapcsolat van, de ha valaki ismeri magát, tud a hülyeségeiről, a kattanásairól, a fóbiáiról, mindennek elébe lehet menni. Mert ha tudsz róluk, és elhiszed, hogy ezek is a te részeid, akkor egyszer talán el is tudod fogadni őket, és megbocsájtani magadnak, hogy nem vagy tökéletes. Bennem fel sem merült soha, hogy annak kellene lenned. És ha ez megtörténik, akkor már attól sem kell félned, hogy mi lesz velünk, mert minden úgy lesz jó, ahogy van. Nálam a szerelem nem ott kezdődik, hogy egy hét után patetikus nagymonológokkal bombázzuk egymást, hanem ott, hogy felszabadultan és őszintén tudunk röhögni magunkon. Mert ha így van, akkor nem szégyelljük magunkat többé a másik előtt, és akkor bármire képesek vagyunk.
Szóval ne félj tőlem, nem szövök összeesküvést, hogy hogy alázhatnálak meg, amikor már azt hiszed, minden oké, nem ácsingózom más nő után, még akkor sem, ha másfél másodperccel tovább nézek rá egyikre-másikra a kelleténél; veled akarok lenni, és ha baj van, te tudod meg először. Tudom, nem könnyű elhinni, vertek már át téged is, és hát olyan durva sztorikat hall az ember, te sem tudsz egy normális kapcsolatról sem körülötted, ugye? Hát én sem. De attól még lehetnénk mi a kivételek.

Lehet, hogy ez ilyen egyszerű. Sőt lehet ezt ilyen egyszerűen is csinálni. Mi a francnak bonyolítjuk az életünket? :)

Fel vagy le

Ez a kép elég vicces. Én nagyon szeretem. Az hogy éppen hajnalodik, vagy alkonyul, az kedv függő. Eddig mindig hajnalodott, de ma ránéztem és alkonyul. Tök jó. Szépek a narancssugarak.

De most újra megnézve egyértelműen pirkad. Hm. Vagy alkonyul? :D Ezen el lehet filozofálgatni még egy darabig... :D

De most megyek Erához :)

Mostanában próbálom magam analizálni. Nah jó az elmúlt napokban.
Sötét vagyok és sérült. Méghozzá eléggé sérült. Van egy kedves barátom John Doe, akit eddig nem értettem. Nem értettem John Doe miért mondja, hogy nem akar több kapcsolatot, hogy ő teljesen jól elvan azzal, hogy mások dedeit gardírozza. Bevallom utólag, kicsit furán néztem rá. Hogy lehet az, hogy jobb egyedül. Abszolút nem értettem meg. Tudtam, hogy kegyetlenül megbántották, és azt is éreztem, hogy se kedve, se energiája nincs harcolni. Kicsit mintha feladta volna. Magánéletét a passzivitásba temette. Én harcos vagyok, de most meguntam.
Unom, hogy mindig mindenkinek mindent elintézek, hogy kedves vagyok, hogy mosolygok, hogy segítek, hogy nincs lehetetlen, csak tehetetlen, hogy Boo mindent mindig megold, hogy mindenkinek jó legyen. Mindig vannak mások, és mindig azt figyelem, hogy tudok úgy cselekedni, hogy a lehető legtöbb embernek jó legyen és a legkevesebb sérüljön, vagy bántódjon meg. Utálom, hogy állandóan óvok mindenkit, hogy olyan rohadt empatikus vagyok, és annyira át tudom érezni az emberek problémáit. Utálom, utálom, hogy ha valakinek lelki baja van, szinte bármit csinálhat, hiába bánt meg vele. Utálom, hogy kitartó vagyok akkor is, amikor tök fölösleges. Utálom, hogy mindig eggyel többször adok még1 esélyt, mint kéne, és utálom, hogy megint nem úgy figyelek az igazi barátaimra, mint kéne.

Az esetek 90%-ában (és akinek nem inge, nem veszi föl) nincs az, hogy nekem mi a jó, hogy én mit szeretnék, hogy mi bánt. Úgyis mondom magamtól. Ami persze igaz. Csak félek, hogy egyszer megunom, és elhallgatok. És nem néz felém senki. Mert éppen nem leszek, kedves, aranyos, segítőkész, empatikus, bájos.
Megint nem találom a helyem. De cserébe megértettem John Doe-t. Hogy mekkora fos érzés, amikor az ember tényleg nem tudja elhinni, hogy férfi és nő vagy ha úgy jobban tetszik fiú és lány között tényleg lehet őszinte szerelem. Amikor tényleg csak a másik létezik, minden hibájával és bájával együtt. A jóban rosszban. Betegségben, egészségben. Kezdek nem hinni a mesékben. Tartok tőle, hogy a Herceg, akár szőke, akár barna nem létezik, csak egy seggfej, aki sose találja meg a címed. :D

Értem, hogy John Doe mitől zárkózott be (bár tény, hogy nem tudom előtte milyen volt), miért olyan amilyen. Megértem, és átérzem. És szar ez az érzés. De a legszarabb, hogy egyenlőre változtatni sem tudok rajta.

Hogy minek írom le? Mert vagy pszichológushoz megyek vagy leírom. Ez olcsóbb. És az öngyógyításban még hiszek.

Gondolkoztam azon is, mire lenne szükségem, mit szeretnék. Nem egy másik pasi, vagy új pasi kell. A hátam közepére nem hiányoznak. De kell valaki. Valaki, akinek tesztoszteron csörgedezik a szervezetében és nem ösztrogén. Akivel lehet spontán bármit csinálni, egy telefon az egész. Aki mellettem áll akkor is, ha esetleg nem ért velem egyet. Aki akkor is tud kezelni, amikor fejhangon vinnyogok, mert éppen szétrobban a fejem valami miatt. Aki ott van ha kell, akkor amikor kell, és ha ez az éjszaka kellős közepén van, akkor akkor. Akivel lehet mindenről beszélni, akiben bízhatok. Akihez oda lehet bújni, meg lehet ölelni de nem kell a következő 5 percben mindennek átfordulnia a szex irányába, és esetleg lehet vele szex nélkül egy ágyban aludni. Akit megölelhetek és visszaölel úgy, ahogy azt kell. Aki elfogad olyannak amilyen vagyok. Aki jó kedvre derít egy szóval, mozdulattal.
Nagyon sok pontnak megfelel Berci, de 3 éves. Az egyetlen probléma vele, hogy még pofátlanul fiatalnak sem lehet nevezni :D és, hogy nem érti meg a problémáimat... amúgy tökéletes :D

Akivel lehet így üldögélni:

Erre lenne most szükségem...

Kérés

Én tudom, hogy én leszoktam az írásról, Ti meg az olvasásról, de azért adjatok valami életjelet, hogy nem magamnak írogatok, léééééccccciii!

Köszcsi

Berci a hasfetisiszta

Nah igen.... :D Most, hogy a hormonjaim nem annyira együttműködőek, mondhatni sztrájkolnak, mint a vasutasok télen, lett egy kis pocim. Ami engem nem kimondottan sok örömmel tölt el, mert bár eddig is volt, de az olyan kis helyes volt, olyan pöckölni való icike-picike pocak egy pockon. :D Persze most már nem olyan feszes, és leginkább úszógumisztikus.... Ami elég nagy dráma az életemben, mert legalább a pocimat ne támadjam meg a husiii... Nah mindegy. Amíg én ezt egyszemélyes monodrámaként élem meg, Bercinek ez a legtermészetesebb, és legszebb, legjobb, legpuhább, legérdekesebb, és legtutibb móka amikor velem van. És nem cseszeget, vagy szid érte, pedig már benne van a korban, hogy megkaphatnám valami bájos beszólásban, hogy dagadt lettem, nem. Épp ellenkezőleg. Jön, lefényképezteti velem a hasam, utána ráül, megnézi és röhög, mert tetszik neki és közli, hogy széééép!!! Ha éppen nem rajta ül, akkor végig fekszik a lábamon, és az arcát beletemeti az úszógumiba. Ennek következménye, hogy az orra a köldököm keresztül megvakarja a gerincem kanapé felől lévő oldalát is :D és amikor elkezdni ilyenkor jobbra-balra mozgatni a fejét, az valami hihhetetlen különös érzés. Nem igazán csikiz, mert a csikiz nem jó szó rá, de engem harsány és mértéktelen kacagásra ösztönöz. De ha nem ez, akkor ráül a szeméremcsontomra, amit előtte sarokkal, térddel és könyökkel már 2 mászkálás közben totálisan amortizált, és a sarkát a gyomorszájamba rakja, meglepő módon azt már csak finoman, és közli, hogy ő leült. Mintha ezt a nagydarab, minden idegszálával rá figyelő, emberi test formájú bionikus fotelja és mászókája nem érzékelte volna... A sokadik kedvencem, amikor úgy csinál, mint a mentősök, akik nagyon küzdenek az emberéletért. Lehet mentős lesz. Csóró lesz, de én leszek a legbüszkébb rá. :D szóval összeteszi a két kezét, és nyújtott könyökkel egyenletesen nyomkodja a hasam :D Persze ez az egyik legjobb izomtréning, mert néha annyira kell feszítenem, hogy levegőt se veszek, nehogy egy izomrost is lanyhuljon, mert akkor szétnyomkodja a belső szerveimet. :D De amúgy én és élvezem ezeket, és strapabíró is vagyok, szóval nem baj. Tegnap már kérdeztem tőle, hogy ez ilyen Berci féle Svéd masszázs-e, mire közölte igen. Aztán egyszer csak jött az ukáz, hogy meg kell fordulni. Most a hátam jött. Igenám, de az oldalúszókat leszámítva a hátam nem husi. Csak a deréktáj olyan ahol van mit fogni, így ez már nem volt olyan jó játék. Nyomkodott kettőt, rájött ez nem puha és közölt: "jaaaaj, ez nem jó! Meg kell fordulni!"

Aztán kérdeztem tőle, hogy jó-e így a hasam, közölte, jó, meg azt is, hogy tetszik-e neki, amit egy kaján vigyor és egy ühüm követett. Mondtam neki, hogy akkor nem fogyjon el a hasam? mire rám néz, összevonja a szemöldökét és: "Neeeeem!" :D

Hát kettőnk közül, legalább ő maximálisan elégedett a kinézetemmel :D

Lehet, hogy 15 év múlva ezért kinyír, de annyira cuki ezen a képen, hogy nem bírom megállni, hogy ki ne tegyem, és különben is kedden volt 3 éves, már olyan nagy, hogy mindjárt érettségizik és én meg egyre öregebbnek érzem magam, hiába csak 23 leszek :D (Bobot meg tőlem kapta)

Tombolnak a hormonok...

... vagyis nem. És pont ez a baj. Alul működik a pajzsmirigyem. Minden valószínűséggel... Nos én nem tudom ki mennyit tud a pajzsmirigyről, de ez elég nagy sz_____s. Csak, hogy a struktúra se maradjon el. :D
Szóval ennek köszönhető, hogy 3 hónapja nem jött meg... Ami persze annyira nem szar, de ettől még nem jobb. :D
Pénteken voltam dokinál. Az eddigi nőgyogyim az volt, akinél születtem, de ő legutóbb annyira nem volt bájos, és eléggé a lelkembe tiport, én meg ilyen érzelgős hülye vagyok... De mivel ugye volt Zsófiékkal ultrahangon is, amikor még Barnus pocakban volt, és voltam a kórházban is, amikor kijött, hát volt alkalmam megfigyelni Zsófi dokiját, aki Péter... :D Ez a név sztem végig fogja kísérni az életem. Mindig van legalább 1 Péter valamilyen formában az életemben. Nah de nem ez a lényeg, hanem hogy jó arcnak tűnt, szimpinek, és gondoltam, bár elég húzós ára van, de csak megéri. Magán, csodaszép rendelővel, tiszta, kulturált, fix időpontom van, nem kell ott ülnöm 5 órát, max. 1-et. Szóval el is mentem. A doki nagyon jófej volt, én elmeséltem az alapproblémát, aztán közölte, kezdjük az elején. Mindent kikérdezett, leírt. Aztán mondta, hogy szte vagy cukor vagy pajzsmirigy (szerintem ez utóbbi a valószínűbb, pláne, hogy anyának túlműködése volt régebben, szóval rizikófaktor van :D). Menjek vérvételre. Annak az eredménye 15-20 nap. Ha addig se történik semmi, akkor 2 hét hormon, mert ugye a bal petefészkem tele van meg nem ért tüszőkkel, amik azért nem lenne baj, ha kijönnének. (Amúgy szerkezetileg minden okés velem.) Akkor ugye meg fog jönni, de ha abba hagyjuk a hormont, akkor elmúlik. Azt pedig, hogy utána magától meg fog-e jönni, ő nem tudja. Ez itt alapból bíztató volt. Aztán megbeszéltük, hogy a gyerek vállalás nem aktuális, és egyre kevésbé az, szóval majd jövő ilyenkorra belőjük a hormon szintem. (gyanítom addig, ha akarnék se tudnék összehozni egy kölköt...) Volt rákszűrés, az szokás szerint annyira nem volt élvezetes, miközben megvizsgált, elmesélte, hogy valami cimbijei voltak szintén Amerikában, persze illegálisan bébiszitterkedni, és elkapták őket a Niagaránál, és 3 hétre bevarrták őket, amit ők tulajdonképpen élveztek, mert hát volt kaja, szállás, költeni nem kellett rá, a börtönőrök is örültek, mert segítettek, ahol tudtak, csak aztán átkerültek valami kicsit keményebb börtönbe, ahol vki öngyi lett mellettük, és akkor már nem volt olyan süti a buli.
Így azért egy kicsit jobb ilyen helyre menni, hogy jó arc a doki, viccelődik, és nem lesújtva jövök ki, hanem úgy, hogy majd megoldjuk, és "van remény".
Szóval ezek mennek, meg a bárányfelhők. Gyanítom újra lesz időm elmélkedni, és majd megint jönnek a magasröptű eszmefuttatásaim... :D Örüljetek :D

Vihar a biliben

vagy inkább Katrina... A dolgok lényege, hogy nem ment, így nem erőltetjük. Szóval újra facéran tengetem napjaimat.
A múlthét volt a legrosszabb, amikor nem tudtam, hogy most mi a túró van. Van egy mondás: A bizonytalanságnál még a biztos rossz is jobb. Ezzel maximálisan egyet értek.
Megváltozni nem tudok, sorozat és facebook függő vagyok. Már tudom, hogy tudok bevásárolni, mosni, főzni, takarítani, stb.
Berci megmondta valamelyik nap, hogy herceg nincs, (és bár mostanában szivat,) kezdek erre a véleményre hajlani én is. :D
Még mindig tartom magam ahhoz, hogy minden okkal történik, ennek is biztos meg volt a maga haszna, csak még nem látom mi. De pár hét és rájövök.
Szép volt, jó volt, ennyi volt. Ebben ennyi volt. Nem ragozom tovább, ennyi volt ebben. Sokat tanultam ebből a kapcsolatból is minden téren, így megérte.

Tomi 5. szülinapja

Aztán történtek jó dolgok is, pl. Tomi szülinapja. kb. 10 gyerek, 7 felnőtt. Udvari muri, a többit szerintem mindenki el tudja képzelni, én képekben mondom el. :)

Hát ennyi :)

A nem happy end...

Mivel minden szép és idilli, és még a vizsgák is egészen jól haladtak, hát valaminek történnie  kellett, hogy azért ne legyen minden fenékig tejfel...

Júni 12.-én éjjel a nagymama elzakózott és beverte a fejét a radiátorba. Ekkor már nem evett szerda óta, mert nem kívánta. Csak inni. A bónusz: cukorbeteg. Ekkor már lehetett volna annyi agyam, hogy a cukrával valami nem stimmol, de sose láttam közelebbről cukrost, így nem volt gyanús. Éjjel fél2kor esett az incidens, jött a mentő, mi a Jánosba. Vagyis a mama meg a Csodafickó, mert ugye a mentő csak egy embert visz magával. Én mentem taxival. Ami letett a mentőbejáratnál, ami nem volt jó ötlet részemről. Bár előbb odaértem, mint a mentő, utána fogalmam nem volt hol az ortopéd trauma... Ebből az következett, hogy egy bő másfél órát bolyongtam a Budai hegyekben... Azért, mert én okos, mondom itt van a Kútvölgyi út, majd azon lesétálok, mondván azt úgyis tudom hova lyukad ki. Nah nem oda lyukadt ki... Aztán mire végérvényesen bekeveredtem, eszembe jutott, hogy csak egy tetves lépcsőn kellett volna lemennem, szóval újratábla, megyünk vissza... És végre nagy nehezen meglettek...
3.20-kor megrendelték a betegszállítót, mondván, röntgen, CT negatív, mehetünk haza. Ekkor már csóváltuk a fejünket, de hát magyar egészségügy.... Reggel fél6kor Sünci eljött haza, mondván neki menni kell dolgozni. Én maradtam a kórházban, várva a betegszállítókat.  Akik 8kor, hangsúlyozom 8kor oda is értek... Aztán hazahoztak minket, és vártuk a házi orvost.
Aki délután ki is jött. Elmeséltük neki, hogy nem tudunk a mamára vigyázni a megfelelőképpen, és csináljon valamit, mert ez így nem lesz jó. Nem eszik, alig iszik, cserébe mászkálhatnékja van egyfolytában, és 5-ből 4x elesik... A kedves arrogáns flegma dottore legnagyobb problémája az volt, hogy én nem vagyok családtag... Közölte a mama nem kórházba való, de azért holnap reggelre kiküldi a nővért aki  vesz vért, és akkor majd meglátjuk mi lesz.
A nővér kijött, vett vért. Közölte, elég rosszul néz ki a mama. Mondom nem véletlen van itt maga se, és ezt magyarázzuk, hogy nem ez így nem jó. Kedd estére már beszélni sem tudott szegény és 2 emberes lett. Szerda reggel Sünci apja jött segíteni, mert addigra már egy valakinek fel kellett ültetni, hogy a másik meg tudja itatni... Ekkor hívtuk Süncit, hogy hívja az orvost, mert valami nagyon jó most már.  Aztán hívott a dottore, hogy kezicsókolom, meg miegymás, nagyon bájosan, és hogy nagy a baj, mert a mama cukra 25! és 2 órán belül ott a mentő, addig itassuk. Kössz mondom... Egy óra múlva itt volt a mentő és mentünk a szent Imrébe. SBO --> Intenzív. Amikor bementünk az intenzívre az volt az első kérdés, hogy a mama egyedül lakik-e... Mondtuk, hogy nem, de nem volt hajlandó enni, inni is alig, és ezért hívtuk a háziorvost, aki semmit nem csinált.... Miért? Mert a mama vércukra 53-as volt... 53!!!!! úgy, hogy még magánál volt, mármint nem volt eszméletlen... Aztán az intenzíven nagy nehezen lehozták a cukrát és kicsit összeszedték szegényt, de még mindig nem akart enni. Innen a Diabetológiára került, onnan pedig a Krónikus osztályra.
És csütörtök júli elsején 5.40-kor elhunyt. Nyugodjon békében. Remélem most már jó neki ott, ahol van és a papával lehet...

Felpörögnek az események...

Május 2.-án vasárnap találkoztunk. Délután 5kor. Én voltam az rtl-ben Széfet forgatni, aztán bementem megnézni a bébit, és mivel Jenci a kórház (Szent Imre) mellett lakik, hát sokat nem kellett sétálnom, hogy találkozzunk. Amikor a sarkon voltam, már éreztem, hogy olyan furán érzem magam. Úgy kiugrik a pici szívem, és azt is a gyomromban teszi... Ami vicces, mert elég hülyén nézki valaki lukas hasal, pláne, ha <3 alakú a luk...
Aztán hello, hello, és egy fokkal jobb lett, már nem akart kiugrani a szívem, hanem konkrétan megállt. :D
Sünci kicsit husibb volt, mint emlékezetemben, de hamar megkaptam a választ: 2 éve volt egy szívműtétje, mert WPW-je volt. (WPW-szindrómában születéstől fogva egy járulékos elektromos összeköttetés van a pitvarok és a kamrák közt.

A WPW-szindróma a leggyakoribb azok közül a betegségek közül, amikben járulékos nyaláb található a pitvarok és a kamrák között. (Ezeket atrioventrikuláris reciprok szupraventrikuláris tahikardiáknak nevezik.) Ez a járulékos nyaláb megnöveli a gyors arritmiák kialakulásának kockázatát. A WPW-szindróma születéstől fogva jelen van, az általa okozott ritmuszavarok azonban legtöbbször csak a serdülőkorban vagy a korai húszas életévekben lépnek fel, bár az első életévben, vagy hatvanéves kor fölött is megjelenhetnek.) Ilyenkor meg ugye nicht ugri-bugri, örülünk, hogy élünk.... De kit érdekel, én se vagyok egy top modell :D.

Aztán este 8-9 körül már hideg volt a parkban ücsörögni, hát behúzódtunk a lakába. Ahova eredetileg fel sem akartam menni, mert annyira ügyesen megbeszéltem magammal, hogy ez nm randi, meg ilyenek. Aztán csak itt ragadtam, és itt is aludtam. Másnap a Csodafickó el dolgozni, és meg haza.

Az első héten kb. 4-5 nap után mentünk haza. Összenőttünk, mint a sziámi ikrek... Az idő nagy részét a Tétényi 20.-ban töltöttük, a maradék fennmaradó picit Anyáéknál. Aztán mindig csak egy könyvet, egy bugyit, pólót, stb. hoztam át, és mire észbe kaptam, már ide költöztem...
Ez kb. 2 hét alatt történt... :D
Igaza van Anyának, hogy nem teljesen így kellett volna, mert le kellett volna ülni velük beszélni, szóval bocsesz ősök!!! Így alakult. Nem mondom, hogy majd legközelebb, mert remélem nem lesz legközelebb. :)

Aztán persze történtek az események. Mivel a lakáson a nagymama a haszonélvező, természetesen ő is itt lakott. Kis pici törékeny öreg néni. Mivel ez időben  kezdtem a vizsgaidőszakot, itthon voltam, lementem bevásárolni neki is, magunknak is. Mondanom sem kell, mint a málhás szamár úgy jöttem haza, de rájöttem, hogy ha az ember lánya a 30L-es túrazsákkal megy bevásárolni, akkor nagy baj nem lehet, mert nem a kezében kell felhordania a cuccot...

Kb. 2 hete voltam itt, amikor egyik vasárnak hajnalban fura hangra ébredtem. Gondoltam nappal van, reggel és a mama folyatja a vizet. Aztán valaki rátenyerelt a csöngőre. Nah erre ugrottunk ki az ágyból mindketten, Sünci ment a hang irányába, én az ajtóhoz. Mondanom sem kell, hogy baromira nem nappal volt, hanem reggel 5.20 és ugyan a víz folyt, de nem a csapba, hanem beterítette a wc-t.... Meg az alattunk lakó 7 emelet wc-jét, fürdőjét, é közvetlen alattunk még az előszobáját is. Szóval amikor az ajtóhoz értem a tajtékzó öregek otthona fogadott, szerintem fakanál csak azért nem volt náluk, mert esett a kezük ügyébe... (Itten minálunk az átlagéletkor kb. 60 és a halál közt van...) Közben a Csodafickó elzárta a vizet. Én meg elmagyaráztam, hogy bocsi, eltört a meleg vizes cső, mivel hajnal van, nem vettük észre, pláne, hogy a wc-ben a hátfal mögött történt, és nem szívatni akartunk senkit... Erre elmentek, én meg felnyaltam a wc-t, hogy legalább a maradék 4-5 liter víz ne lefele menjen... Aztán délután elmentünk csövet venni, és kicseréltük...

Nah de ki is az a Jenci és a kedvenc kérdésem: "Honnan van?" :D

Hát az úgy volt....
Szóval Jenci még a gimis osztálytársam barátja volt. Nah igen ez is egy sikersztori... Akkoriban nem nagyon lehetett még köszönni sem neki, mert Zsuzsi azért is kb. kivakarta a szemünket. Szóval az ismeretség megvan már több, mint 4 éve, de sokat eddig nem kezdtünk vele.
Életem júni elsején lett 26 éves. Konyhatechnológus. Magyarul éttermekbe tervez konyhákat. Amúgy cuki, imádja a gyerekeket, és pont olyan mint A Férfi. Vagy ő A Férfi. Amilyet leírtam a blogba hónapokkal ezelőtt, amilyent megálmodtam magamnak. Jah és körszakállas öltönyös fószer is valószínűleg ő lehetett az álmomban :D.

Az öcsivel, Kuglival.

ehm... a kezdet... hogy is volt ez?

Nah szóval.
Visszatértem. Vagyis igyekszem. :)
Tudom, az elmúlt 2 hónapban egy sort sem írtam... Bocsi. De majd most pótlok. Van mit. :D

Szóval, sokan tudnak sok mindent, és van aki nem tud semmit. Majd most...

Ott kezdődik a sztori, hogy ugye május elsején megszületett Barnus. Na most előtte már voltak történések. Jenci megtalált facebook-on. Én ezen meglepődtem, mert vagy 4 éve nem beszéltünk, nem tudtunk egymásról semmit. Facebook után jött az msn és a hajnal 1-2 ig tartó beszélgetések, no meg a gondolat, hogy találkozzunk. Gondoltam miért ne? Mi bajunk lehet. Aztán végül a megbeszélt találkozó elmaradt, pénteken én Zsófiéknál voltam, szombaton megszületett Barnus. Vasárnap pedig találkoztunk és az események felgyorsultak...