Mert minden természetes, és magától értetődő

Egy szép nap, két dolgos kéz elültet egy kis magot. Friss földbe teszi, a tetején csak lágyan hinti meg földdel, hogy ne okozzon nehézséget majd előbújni a kis növénynek. A gondos kezek meg is locsolják friss vízzel a magot. Ez a kis növény egy szobában lakik az ablakban. Süti a Nap, nap mint nap. Meleget ad, segít erőt gyűjteni. És ez a kicsi kis növény meg van róla győződve, hogy ez így természetes. Hiszen mindig van napfény, amikor kell, jön a friss víz, ha kimerül a talaj, kap másikat, átültetik. Szépen növekszik, kihajt, leveleket hoz. Egyre nagyobb lesz. Persze közben lesznek mellette más növények is, akik ugyanúgy megkapják a gondoskodást. Ám ez a kis növény természetesnek veszi az életét. Magától értetődő, hogy ő létezik, hogy megkap mindent, ami a fejlődéséhez szükséges, hogy öntözik, hogy törődnek vele, hogy beszélnek hozzá és lemossák a leveleit. És mivel ez olyannyira természetes, hogy neki ez jár, akkor nő, amikor akar, és vagy hoz virágot, vagy nem. És legtöbbször nem hoz. Bár amikor néha hozott egyet-egyet, akkor érezte ő, hogy ezzel örömet okozott, és még többet foglalkoztak vele, de ez idő és energia, és mivel ez neki természetesen jár, mármint a törődés, ezért nem áldozott több időt és energiát arra, hogy virágot hozzon. Egy percig nem fordult meg a fejében az, hogy a gondoskodásért, a jó szavakért, a törődésért esetleg neki is tennie valamit. Valamit, hogy ezt meghálálja. Soha nem gondolt arra, hogy az, hogy vele foglalkoznak, nem magától értetődő, mert senki sem köteles vele foglalkozni, mégis sokan megcsodálják, beszélnek hozzá, foglalkoznak vele. Soha nem mutatta ki, hogy esetleg ő neki is tetszik az, hogy ennyit foglalkoznak vele, hogy viszont szereti azokat, akik megöntözik, lemossák a leveleit. Soha semmit nem tett, hogy kimutassa amit érez. Teltek az évek, és a földje lassan kimerült. A cserepe kicsi lett. A tűző nap égette leveleit, és nagyon szomjas volt. És ekkor nem történt semmi. Nem kapott friss vizet, nem ültették át, és nem tették egy félárnyékos helyre. És a növény ekkor megértette, hogy elhagyták. Mert képes lett volna viszonozni mindazt a törődést amit kapott, de ő magától értetődőnek tekintette azt, hogy vele foglalkoznak, és egyszer sem hálálta meg ezt. Bár szomjazott, és nem volt tápláléka, minden erejét összeszedte, és megpróbált virágot hozni. Kétségbe esett, mert tudta, hogy ha nem tesz valamit, mindenki elhagyja, és neki vége. De nem csak ez a kétségbeesés késztette virágzásra. Megértette, hogy ha nem viszonozza a kedvességet, akkor az egy idő után elmarad. Hiába nem azért nem viszonozta, mert mondjuk nem tudta, vagy nem akarta. Mert ő is szerette a gondoskodó kezeket. Egyszerűen csak nem gondolt arra, hogy nem minden magától értetődő, amit kap. Így hát pompás virágot hozott. Hatalmasat, illatosat. Minden festő álma lett volna egy ilyen csodálatos virágot megfesteni. Rengeteg ideig virágzott, és nem veszített telt mézédes illatából, sem színéből. Ám ekkor már késő volt. Bár az alkony enyhülést hozott, a nappal kibírhatatlan volt. Napról napra egyre jobban szomjazott, és egyre gyengébb lett. Hiába kürtölte immár világgá, hogy ő igenis szereti azokat akik vele ennyit foglalkoztak. A Nap teljesen kiszárította, a levelei lesetek. Ő még ekkor is hirdette, hogy benne mennyi érzelem van. Ám eljött a nap, amikor rádöbbent, hogy késő. Már hiába mondja el mindenkinek mit érez, akinek annyi időn át el kellett volna mondani már sose hallgatja meg. Sosem jut már el az üzenete hozzá. Ekkor érezte igazán a kis növény, hogy mennyire fontos volt neki az a két gondos kéz, aki elültette. Megfogalmazódott benne, miért is nem hozott virágot hamarabb? miért nem mutatta, hogy ő is szereti? miért nem mondta el neki, a maga kis nyelvén? miért nem hálálta meg a törődést? Ám nem tudott rá választ adni. Nem tudta miért, csak azt érezte, hogy nagyon hiányzik neki ami eddig olyan természetesnek tűnt. Telt az idő, és egyre gyengébb lett. Bánta, mindennél jobban bánta, hogy már soha nem mondhatja el, mit érez. És amikor a legjobban bánta, egy könnyed nyári zápor lesodorta az ablakból. Cserepe szét tört, ő pedig fellélegzett, hogy új esélyt kaphat, hiszen újra tud mozogni, és friss vizet is kap. Elhatározta, hogy ezzel az új lehetőséggel élni fog. Hiszen mégis visszajöttek érte, tehát még mindig szeretik. Amikor csak teheti virágot fog hozni, és akkorát, amekkorát csak tud. Boldog volt, mert elmondhatja, annak akit nagyon szeret. Ám a nyári zápor elállt, a kisvirág a földön hevert, és gyenge volt ahhoz, hogy mélyen gyökeret eresszen a földbe. A záport pedig hosszan tartó kegyetlen szárazság követte...