Egy jó este mérlege

6 különböző alkoholfajta
1 óvodás...
3 aki megpróbálta megmagyarázni milyenek a nők...
6 óra alvás brutális fejfájással
1,5 óra mire magamhoz tértem reggel
1 megírt óraterv
sok elpusztított agysejt
és egy egész értékelhető kép ;)

Holdacska

Ismét elő jött az érzés, valami hiányzik. Egy lyuk, egy űr tátong benn a szívemben mélyen. Van sok barát, család, gyerkőcök, akiktől nagyon sokat kapok, de valami mégis hiányzik. Egy pillantás. Egy érintés. Egy csók. Egy mosoly, egy nevetés. Valaki aki szeret, akit én is szeretek. Olyannak amilyen.
Kinézek az ablakon, és a Hold krémszínűen sárgállik a fekete éjszakában. És csonka. Ugyanolyan csonka, mint a szívem. Csak az a baj, hogy mire teli Hold lesz, a pici szívem nem lesz teli, mert ez nem így működik. Majd egyszer persze, megint. Majd valamikor. És nem tudom mikor. Érzem én, hogy közel van a valamikor, de nem tudom pontosan mikor. Ez bosszantó. Hol van az az ember, aki ilyennek szeret? Valahol lennie kell. Olyan nincs, hogy nem. Biztos, hogy valahol van. Nem kell a szőke herceg fehér lovon. Bár mostanában a szőkéket is megnézem, ami igen szokatlan tőlem, de nem tudom mi ütött belém.
Nah mind1. Most nem mennek a fennkölt hasonlatok, egyszerűen csak olyan a lelkem, mint ez a Hold a képen.

A barátság 4 évszaka

A barátság olyan mint a természet. Szeszélyes, kiszámíthatatlan, elemi. A barátság minden és semmi. Ölni tud, de ugyanakkor a magasba is repíthet. Megoszt és egyesít. Szép és borzalmas. A barátság bajba keverhet. De ki is húzhat belőle.

Egyszer csak elkezdődik. Egy nap kipattan egy ici-pici kis hajtás a földből. És akkor ez a kis hajtás, kap friss vizet, a szél lágyan simogatja, cirógatja. Kap napfényt, és tápanyagot. Innen is, onnan is. És szépen lassan elkezd nőni. Hoz egy levelet. Kezdetben még nagyon törékeny. Egy erősebb széllökés, húsz cseppel több eső, több vagy kevesebb napfény, mind-mind megölheti. Tönkre teheti. Úgyis, hogy a lágy tavaszi zápor örömmel adja oda magát a hajtásnak, hiszen segíteni akar. De ha minden oldalról elég gondoskodást kap, hoz még egy levelet. És még egyet, és még egyet. Vastagodik a szára. Már erősebb szeleket is kibír. Hatalmas záporokat. Ám még mindig könnyen elpusztítható. Ám  a tavaszi záporok és szellők rendszeresen edzik a cserjét. Egyre erősödik, és egyre kitartóbb lesz. Rájön, hogy ő szereti a amikor levelein a lenyugvó nap arany sugarai lágyan megpihennek, amikor az esőcseppek inni adnak szomjazó gyökereinek, amikor a szellő lágyan tornáztatja a szárát, hogy erősödjön.

Aztán ahogy cseperedik, egyre nagyobb lesz, a szára már fásodik, a levelei lombkoronává érnek. És akkor egyszer csak beteljesedik, és kivirágzik. Beköszönt a nyár, és gyönyörű egészséges fa elpusztíthatatlanná válik. Vagyis majdnem. Mert az ő életének is vannak buktatói. Teljes, érett, gyönyörű, de az orkán még mindig ki tudja csavarni, a tomboló nyári vihar a cikázó villámokkal még mindig fel tudja égetni, és a talajba jutó mérgek még mindig véget vethetnek életének. De továbbra is cirógatja a szellő, itatja a zápor és langyosan szeretgeti a nap. A fa megérti, hogy a napnak néha pihenni kell, hogy a zápor nem eshet örökké, és hogy a szélnek is csendben kell lennie néha. Megérti, elfogadja, és így szereti társait. Hiszen ők is megértik, hogy van amikor csak a zöld levei vannak, de van amikor csodaszép mindenféle színben pompázó virágokat hoz többek közt a kedvükért.

Ahogy telik az idő, vannak záporok és viharok, szellők és erős szelek, selymesen simogató, és kínzóan perzselő időszakok. De a fa továbbra is így szereti őket, ők pedig a fát. És akkor egyre több ilyen időszak lesz. A fa nem mindig érti meg, ha a zápor vadul kopogtat, vagy ha sokáig felé sem néz. Ha a szél folyton csendben van és nem öleli puhán gallyról gallyra. Azt sem, ha ordít vele. Ha a nap kínozza és  folyton hevíti. Vagy ha nagyobb baj van. Ha a számára kedvesek összevesznek. A nap elbújik, az zápor sír a szél pedig tombol. Vagy olykor, ha a zápor húzza fel az orrát és hetekig nem jön elő, a szél is csendben szenved, csak a nap tart ki. Olykor elbeszélnek egymás mellett és elromlik minden. Persze utána helyre áll a béke. De a fa minden ilyen zördüléssel fárad. És beköszönt az ősz. A fa egyre fáradtabb, egyre több a balhé, és nem tudja mit tegyen. Megtanul egyedül lenni, de értékelni az őt támogatókat.

Ahogy egyre fárad, lomkoronája pirossá válik. majd bebarnul és végül a sárga színnel játszik. Magát szórakoztatja. Persze néha meglátogatja a szellő, a zápor, vagy napocska. Órákig együtt vannak, de utána a fa ismét egyedül marad. És amikor végképp belefárad a többiek dolgaiba, lehullajtja ékességét. A tél beköszöntével magára marad teljesen és van ideje gondolkodni. Gondolkodni magán, a többieken, az érzésein, az életén. Persze ez nem baj, mert a tél után mindig jön a tavasz, és kezdődik minden elölről. Egyszerűen csak vannak pillanatok, amikor elfárad, és pihennie kell.

És ha sok-sok éven keresztül végigcsinálják a 4 évszakot, egy idő után nincs az a tornádó, dühöngő vihar vagy szárazság, ami kárt tehetne a fában. És ez a legfontosabb.

Vagytok akikért a fél karomat, de vagytok akikért akár az életemet is. Vagytok akikkel félszavakból is, vagytok akikkel  egész mondatokkal. Vagytok akik nagyon ismernek, és vagytok akik csak most kezdenek. Vagytok akik elfoglaltabbak és vagytok akik többet ráérnek. Vagytok akiket maximálisan értek, és vagytok akiket helyenként nem. Vagytok akikkel órák kellenek és vagytok akikkel elég perceket. Vagytok akikkel fél év után is ugyanott, és vagytok akikkel 2 nap után is nehezen. Vagytok akik önzőbbek, vagytok akik fáradékonyabbak, vagytok akik kedvesebbek, vagytok akik linkebbek, vagytok akik szeleburdibbak, vagytok akik érzékenyebbek. Vagytok akiknek taníthatok valamit és vagytok akiktől tanulhatok. Vagytok nyugodtak, és pörgősek. Mind-mind más és más. De egy a lényeg, VAGYTOK. És imádom mindannyiotokat, egytől egyig, és én igyekszem. Igyekszem odafigyelni, nem elhanyagolni, törődni, kedvesnek lenni, következetesnek lenni. Megérteni. Válaszolni az e-mailekre, segíteni. Napsugarat csempészni a szürke napokba, apróságokkal kedveskedni, bolondozni. Jobb kedvre deríteni. Meghálálni azt a sok jót, amit kapok. Minden nap hálát adni, hogy vagytok nekem! Mert vagytok! És igen, viszonylag sokan vagytok, akik nagyon közel álltok a szívemhez. És köszönöm, hogy vagytok!
És ami a legjobb, hogy az anyukám is a barátaim közé tartozik, nem "csak" az anyukám :)

Mert minden természetes, és magától értetődő

Egy szép nap, két dolgos kéz elültet egy kis magot. Friss földbe teszi, a tetején csak lágyan hinti meg földdel, hogy ne okozzon nehézséget majd előbújni a kis növénynek. A gondos kezek meg is locsolják friss vízzel a magot. Ez a kis növény egy szobában lakik az ablakban. Süti a Nap, nap mint nap. Meleget ad, segít erőt gyűjteni. És ez a kicsi kis növény meg van róla győződve, hogy ez így természetes. Hiszen mindig van napfény, amikor kell, jön a friss víz, ha kimerül a talaj, kap másikat, átültetik. Szépen növekszik, kihajt, leveleket hoz. Egyre nagyobb lesz. Persze közben lesznek mellette más növények is, akik ugyanúgy megkapják a gondoskodást. Ám ez a kis növény természetesnek veszi az életét. Magától értetődő, hogy ő létezik, hogy megkap mindent, ami a fejlődéséhez szükséges, hogy öntözik, hogy törődnek vele, hogy beszélnek hozzá és lemossák a leveleit. És mivel ez olyannyira természetes, hogy neki ez jár, akkor nő, amikor akar, és vagy hoz virágot, vagy nem. És legtöbbször nem hoz. Bár amikor néha hozott egyet-egyet, akkor érezte ő, hogy ezzel örömet okozott, és még többet foglalkoztak vele, de ez idő és energia, és mivel ez neki természetesen jár, mármint a törődés, ezért nem áldozott több időt és energiát arra, hogy virágot hozzon. Egy percig nem fordult meg a fejében az, hogy a gondoskodásért, a jó szavakért, a törődésért esetleg neki is tennie valamit. Valamit, hogy ezt meghálálja. Soha nem gondolt arra, hogy az, hogy vele foglalkoznak, nem magától értetődő, mert senki sem köteles vele foglalkozni, mégis sokan megcsodálják, beszélnek hozzá, foglalkoznak vele. Soha nem mutatta ki, hogy esetleg ő neki is tetszik az, hogy ennyit foglalkoznak vele, hogy viszont szereti azokat, akik megöntözik, lemossák a leveleit. Soha semmit nem tett, hogy kimutassa amit érez. Teltek az évek, és a földje lassan kimerült. A cserepe kicsi lett. A tűző nap égette leveleit, és nagyon szomjas volt. És ekkor nem történt semmi. Nem kapott friss vizet, nem ültették át, és nem tették egy félárnyékos helyre. És a növény ekkor megértette, hogy elhagyták. Mert képes lett volna viszonozni mindazt a törődést amit kapott, de ő magától értetődőnek tekintette azt, hogy vele foglalkoznak, és egyszer sem hálálta meg ezt. Bár szomjazott, és nem volt tápláléka, minden erejét összeszedte, és megpróbált virágot hozni. Kétségbe esett, mert tudta, hogy ha nem tesz valamit, mindenki elhagyja, és neki vége. De nem csak ez a kétségbeesés késztette virágzásra. Megértette, hogy ha nem viszonozza a kedvességet, akkor az egy idő után elmarad. Hiába nem azért nem viszonozta, mert mondjuk nem tudta, vagy nem akarta. Mert ő is szerette a gondoskodó kezeket. Egyszerűen csak nem gondolt arra, hogy nem minden magától értetődő, amit kap. Így hát pompás virágot hozott. Hatalmasat, illatosat. Minden festő álma lett volna egy ilyen csodálatos virágot megfesteni. Rengeteg ideig virágzott, és nem veszített telt mézédes illatából, sem színéből. Ám ekkor már késő volt. Bár az alkony enyhülést hozott, a nappal kibírhatatlan volt. Napról napra egyre jobban szomjazott, és egyre gyengébb lett. Hiába kürtölte immár világgá, hogy ő igenis szereti azokat akik vele ennyit foglalkoztak. A Nap teljesen kiszárította, a levelei lesetek. Ő még ekkor is hirdette, hogy benne mennyi érzelem van. Ám eljött a nap, amikor rádöbbent, hogy késő. Már hiába mondja el mindenkinek mit érez, akinek annyi időn át el kellett volna mondani már sose hallgatja meg. Sosem jut már el az üzenete hozzá. Ekkor érezte igazán a kis növény, hogy mennyire fontos volt neki az a két gondos kéz, aki elültette. Megfogalmazódott benne, miért is nem hozott virágot hamarabb? miért nem mutatta, hogy ő is szereti? miért nem mondta el neki, a maga kis nyelvén? miért nem hálálta meg a törődést? Ám nem tudott rá választ adni. Nem tudta miért, csak azt érezte, hogy nagyon hiányzik neki ami eddig olyan természetesnek tűnt. Telt az idő, és egyre gyengébb lett. Bánta, mindennél jobban bánta, hogy már soha nem mondhatja el, mit érez. És amikor a legjobban bánta, egy könnyed nyári zápor lesodorta az ablakból. Cserepe szét tört, ő pedig fellélegzett, hogy új esélyt kaphat, hiszen újra tud mozogni, és friss vizet is kap. Elhatározta, hogy ezzel az új lehetőséggel élni fog. Hiszen mégis visszajöttek érte, tehát még mindig szeretik. Amikor csak teheti virágot fog hozni, és akkorát, amekkorát csak tud. Boldog volt, mert elmondhatja, annak akit nagyon szeret. Ám a nyári zápor elállt, a kisvirág a földön hevert, és gyenge volt ahhoz, hogy mélyen gyökeret eresszen a földbe. A záport pedig hosszan tartó kegyetlen szárazság követte...

A kedv, a hangulat, meg minden

Baj nincseeeen, aggódni nem kell, csak most jó egyedül lenni. :)

Boldog Húsvétot Mindenkinek

:) ;)

Kellemes Ünnepeket mindenkinek!

Hölgyek és Urak, mindenkinek hasonló szépeket! ;)