Menekülő művészek, mint a szél és a könyv

Mind azok vagyunk. Egytől egyig. Menekülünk, méghozzá állandó jelleggel. Persze mindenki más elől. Egy szar kapcsolat elől, apák és anyák elől, a gyerekeink elől, az igazság elől, mindenki más elől, de igen. Mind menekülünk. Ami egy baromság, mert legtöbbször a jó elől menekülünk. Már nem hisszük el, hogy valami, ami elromlott, újra jó lehet. Hogy lehetünk még boldogok. Nem hisszük el. Nem, mert annyit csalódtunk már, annyi emberben, annyian rúgtak belénk, és annyian nem nyújtottak kezet, hogy segítsenek felkászálódni a deszkák alól, hogy már nem is számítunk rá, hogy valaki még egyszer ebben az életben megteszi. Sőt, ha valaki mégis megteszi, bolondnak nézzük, és bizalmatlanok vagyunk. Pedig lehet, hogy csak jót akar. És segítene. De mi ezt képtelenek vagyunk elfogadni, mert mire ide eljutunk már bizalmatlanok vagyunk és keressük azt, hogy ez a másiknak miért érdeke. Betegesen rettegünk attól, hogy jön valaki, akit megszeretünk és BUMMM!! újra bántani fog. És addig a pillanatig, amíg ettől rettegünk, igenis jönni fog valaki, aki felforgatja az életünket, és a végén olyan lesz mint egy lelki baltás gyilkos. Legyilkol minden szépet és jót. Belőlünk pedig lelki nyomorék lesz a legjobb esetben is. Ha minden jól megy, akkor is hosszú időre "kórházba" pakolódik a lelkünk, ahol aztán maximálisan hospitalizálódik. Tulajdonképpen megszűnik létezni. A test életben tartja, mint TBC-st a vastüdő, de ennyi. Aztán szépen lassan elkezdünk rehabilitálódni. A csontok összeforrnak, a sebek behegednek, de nyomuk marad. És akkor észrevesszük, hogy hoppá. Valami hiányzik. Eddig nagyon fájt, de nem is valódi volt, csak fantomfájdalom. Mint a lábát vesztett háborús hős a lábát, mi a lelkünk egy darabját siratjuk. Mert oda lett. Mi pedig lelki nyomorékok lettünk. És ebből következik az újabb pofára esés, a másik láb elvesztése, és így tovább, amíg lelkünkből már nem marad más, mint egy csonk, egy torzó. Mert félünk. És a saját félelmünk emészt fel minket. Közben önzővé, akaratossá és elviselhetetlenné válunk.

Mindezt lehetne másképp is. Én is lelki nyomorék vagyok. Sötét és sérült. De nem akarom a másik lábamat is siratni. Igenis történnek jó dolgok, és pozitívak, és van értelme annak amit csinálunk. És hiszem, hogy nem véletlen keverednek emberek egymás életeibe, és mindenkinek szerepe van, akivel találkozunk földi pályafutásunk alatt. És igen: minden szavunkkal teremtünk. De tévedés lenne azt hinni, hogy csak a szavainkkal teremtünk. Minden mozdulatunk is elárul bennünket. Akkor is, amikor a szavak teljesen mást mondanak. És ez bosszantó. Bosszantó azért, mert eláruljuk magunkat bár nem akarjuk. És azért is, mert esetleg azzal kell szembesülnünk, hogy a  másik fél mondd valamit, ami mellett kitart, de baromira nem ez látszik a gesztusaiból, a testhelyzetéből, a mimikájából. Ha nem figyelünk oda, nyitott könyvek vagyunk. És néha ha nem figyelünk oda, ösztönösen zárjuk be a lelkünk kis könyvét azok előtt, akik már bántottak. Nem menekülés céljából, csak hogy előbb felmérjük a terepet, hogy ki lehet-e itt nyitni a könyvecskénket, vagy olyan erős szélvihar tombol, hogy kitépné a lapokat a fűzött gerincből... De akkor sem menekülnénk. Szeretnénk megvárni, amíg a szél lecsillapodik, és már nem tépi miszlikbe a könyvet. De a szél nem csillapodik. Csak tombol és tombol. És amikor rájön, hogy a könyv azért nem nyílik, mert arra vár, hogy csituljon, akkor megijed. Nem tud mit kezdeni ezzel a dologgal, mert kinyitná ő a könyvet, de ahhoz az kellene, hogy ne 320 km/órával tomboljon, hanem mondjuk csak 220 km/órával. És a szél megijed, hogy ha 100 km/órával lassabban tombolna, akkor az már nem ő lenne. És hiába van előtte egy erős könyv, aki bírná a 220-as tempót, nem szakadna szét, és lehet, hogy annyira megedződne, hogy egy idő után együtt tombolna a széllel, hiába szeretné a szél a friss papír illatát a levegőbe csalni, hiába cirógatná a papírlapokat. A szél fél, és ezen nem tud túl jutni. A könyv pedig vár. Vár, de nem tudja mire. Mert ő már nem fél. Nincs veszteni valója. De a könyv így szereti a szelet, ahogy van. Elfogadja ilyennek, és nem szeretné, ha megváltozna. Ami így nem igaz, mert persze, szeretné, hogy a szél csillapodjon, és felkapja és együtt táncoljanak a cseresznyefák hulló szirmai között a nyár illatban, de a könyv nem akarja megváltoztatni a szelet, mert akkor a szél már nem ilyen lenne. Nem lenne ez a zabolázhatatlan, természeti csapás, az ős erő, ami vagy mindent elpusztít, vagy lágyan ringat. Ha a szél nem ilyen lenne, a könyv már nem is szeretné. Ám amíg a szél magától nem hagyja abba a tombolást, addig hiába szereti a könyv. Ám a szél fél, és a könyv hiába vár. És a könyv, mivel nem fél, rájön, hogy a tűz nem biztos, hogy eléget, lehet, hogy csak kellemesen melegít, hogy a föld nem csak koszos tud lenni, szilárdan megtart, és a víz sem áztatja át a kemény kötést, cserébe bármerre elsodorhat. És a könyv tudja azt is, hogy a szél sem pusztít folyton, de ezt csak a könyv tudja. Jó mélyen magában tartja ezt a gondolatot. Hagyja, hogy a szél kitépje azt az egy lapot, amin ez a gondolat áll, de a kötésben maradt kis papír fecnik mindig emlékeztetik a könyvet arra, hogy ő tudja mi a helyzet a széllel. És valahol a könyv mélyén, azok a kis papír fecnik mindig arra fognak várni, hátha egy lágy nyári szellő visszasodorja azt a kitépett lapot egyszer.