Én is félek. Többek ezért sem akartam kilépni a jól megszokott ám de b*szottul szar kapcsolatomból. Hiába épültem le benne, a tudat megvolt, hogy nem kell már keresnem, nekem van van valakim, nagy bajom nem lehet. Nah ez mind szép és jó. De jó volt ez nekem? Nem. Járt utat a járatlanra ne cserélj. Tartja a mondás. Aha... Hát én inkább azt mondom, DE! cserélj! Persze nem mindegy az időzítés. Igazándiból minden, de tényleg minden, az időzítésen múlik. Egy lekésett busz, egy áramszünet, egy elfelejtett gyógyszer, egy megvett könyv, egy ártatlan mosoly, egy kép, egy kiszakadt gumi, egy baleset, egy véletlen találkozás (és még több millió dolog), mind-mind egy-egy ember életéről akár dönthetnek is. Nem feltétlenül, és persze nem is az események döntenek, hanem mi. Emberek. Döntünk, mert mindig van miről. Ezt vagy azt kérsz enni. Menjek, ne menjek? Szeretlek, nem szeretlek? Filmet néznék vagy inkább futni mennék? Ismét több 10 millió döntési lehetőség, és még csak életet sem éltünk le. Persze döntéseinket nagyban befolyásolják érzéseink. Impulzusok. Eldöntöm, nekem nem kell senki. Elmegyek vacsorázni, ülök, bambulok ki a fejemből, szól a zene, valami jóféle bort szürcsölgetek, és akkor belép valaki a helyre. És az a férfi/nő mindent megváltoztat. Hirtelen változtatok az addig görnyedt ülésemen, kihúzom magam, rendezgetni kezdem a szalvétát. Leveszem a zakóm/kardigánom. Sokszor nem is tudatosan. Meleg lesz hirtelen, persze az ember nem mer a másikra nézni, pláne, ha véletlenül a másik is észre veszi őt. Vegetatív reakciók tömkelege játszódik le bennünk, de előfordulhat, hogy észre sem vesszük, mert akkora csalódáson vagyok túl éppen, hogy minden érzést elnyomunk magunkba. Azért, mert éppen rossz, már soha többé nem is lesz jó... Ez baromság. Miért ne lehetne jó megint? Miért ne mosolyoghatnánk, nevethetnénk, ülhetnénk valakivel egy üveg bor fölött mámoros tekintettel? Miért ne lehetnénk újra szerelmesek? Azért mert egyszer megégettük magunkat? Akkor a világ végéig, nah jó ha addig nem is, de az életünk végéig szenvedésre vagyunk kárhoztatva? Hát én nem hiszem.
Persze, sokkal egyszerűbb azt mondani, én magányos farkas vagyok, nekem nem kell senki. De az ember alapjáraton szociális lény. És mindannyiunknak szüksége van társra. Azt is elismerem, van igazi magányos farkas. De kedves édes imádott férfi barátaim! (főképp ők tolják be ezt a szar dumát,hogy félelmeikkel ne keljen szembe nézniük...) Az igazi magányos farkas az elmegy az erdő közepébe, ahol nem talál rá senki, épít egy kalyibát magának, internet és telefon nélkül. Havonta 1x bepattan az autóba, bevásárol a következő hónap(ok)ra, majd visszamegy a kuckójába. Nah ezek az emberek tényleg magányos farkasok. Persze lehet vitatkozni, de ha valaki még mindig úgy gondolja, magának való, vegyetek egy kocsit és irány az erdő! Segítek házat építeni, és utána nem láttok. ;)
Persze, szar érzés amikor az ember egyedül van, és néha reménytelennek is tűnik. Jóóó, nemcsak néha... De akkor is! Miért kéne feladni? A szinglik ássák el magukat? Baromság. Sose keressük többet a szerelmet? Mondjuk ez érdekes kérdés, mert amikor az ember nem keresi, nah akkor szokott rá találni. Bár, ahhoz, hogy rátaláljon, legalább a másiknak keresnie kell. Vagy nem? Nah mind1, ezen még filozofálok kicsit.
A lényeg, hogy manapság hihetetlen görcsösek vagyunk. Én is az voltam. Mert nekem 24 évesen kell egy gyerek. Persze, hogy nem lesz. Ahhoz már jócskán ismerni kéne az apját... Pontosabban szerelmetesen kellene élni A férfival, aki majd a DNS-e felét adja (igen, tisztában vagyok vele, hogy a gyerekek nem csak így készülnek, de de legalább ennyi tervem had maradjon az életemre, hogy kerítek neki valami apát, aki majd foglalkozik is vele ;)).... Nah jah, erről egyenlőre nem tudok... :D Szerintem más se. De szóljatok ha igen :D
De nekem nincs is kedvem ezen görcsölni. Imádom, hogy sejtem a reakciókat erre a részre... "jaj nemár, annyira ráérsz még!" Ez persze igaz is meg nem is. Hogy a viharba ne érnék rá? még csak 22 vagyok. Hogy a viharba érnék rá? se állásom, se pasim, még egy diplomám se... Azt a környezetet meg kell teremteni, ahova gyereket lehet szülni. Mert én nem akarok az a fajta szülő lenni, aki szül x gyereket, de felnevelni már a tv fogja őket... Akkor inkább nem szülök.
De most komolyan. Görcsöljek ezen? Csak az életem keserítem vele. Én most csak várok. Kire? Mire? Nem tudom. Kell azt most tudnom? Nem hiszem. Majd ha ott lesz, és beszélek vele, akkor fogom tudni. Akkor meglesz az, hogy "Igen. Rád vártam. Az életem mostani szakaszába pont Te kellesz!" Hogy meddig fog tartani? Ki tudja? Az Isten, a Sors, a Mumpicok, a Végzet, a Wuclik... Lehet tudja valaki, lehet nem. Mi meg majd rájövünk. Vagy majd lesz valahogy. És nem, nem szarom le, de most jutottam el a jóság állapotba. Tanulok, utána olvasok annak ami érdekel, és igen. Én szeretnék több lenni. Még akkor is, ha úgy esetleg könnyebb letörni a szárnyam. Majd növesztek másikat. Érdekel a világ és az emberek is.
Ha már emberek.
Szeretem, ha az emberek nevetnek. Most már azzal is kiegyezem, ha rosszindulatból nevetnek. Legalább kiváltódik belőlük valamilyen érzés, Tehát még tudnak érezni. Elég szar képet fest a mai világ... Elég körül nézni a metrón, villamoson, buszon. Egyre kevesebb ember kezében van könyv, és egyre kevesebb mosolyog. Én ezért szeretem a malackás sapimat, a nagy fehér virágomat, vagy bármit, ami rajtam lehet, és mosolyt csal az emberek arcára. Igyekszem én is sokat mosolyogni. Kinek kell egy ugyanolyan búvalszegszexuált (szépen mondva :D) mint amilyen önmaga. És sose tudni, ki szeret bele a mosolyunkba. (persze a hosszú évek tapasztalata az, hogy általában azok, akiket mi kreténeknek titulálunk, de hátha ez változik még). Vagy kinek a mosolya fog meg minket. ;)
Kedvenc paradoxonom mostanában:
A VÁLTOZÁS ÁLLANDÓ.
És kell és jó, csak félünk tőle...
Én nem akarok többé félni!
Jöhet a változás! ;)
Drága feleségem!A számból vetted ki a szavakat:)
VálaszTörlésA jóra várni kell!!!!:):)