Süvöltő és a piros versenyautó

Tegnap. Zizi. :D Ki más. Hangsúlyozom, hogy tünemény a gyerek, és imádom, a nagy barna szemeivel, meg kell zabálni, de olyan igazi gyerek. A süvöltő fajta, amelyik tud hisztizni. :D

Szóval. Tízkor elindultunk, csokit venni a csokiboltba. Anya magyarázta, hol van a csokibolt, de hirtelen nem jött át, hogy akkor most oké, hogy jobbra fordulok, de hogy is van itt meg merre, meg mivaaaan? (amúgy meg jobb és bal.... esélytelen, hangsúlyozom, ESÉLYTELEN :D lehet kéne masnit kötni valamelyikre, hátha úgy menne... nincs erre valami gyp-s megoldás?) Nah mind1, gondoltam csak feltalálom magam, meg hát Zizivel vagyok nem félek használni, majd ő elvezet. Ahha, meg ahogy a királylány álmodik... Piros kis bodega, nekem gyanús volt, hogy boltról beszéltünk, de hát mittomén. Kérdem Andrist, "figyelj csak Zizi, ez a piros a csokibolt?" bólogat. "De ez tuti?" már nagy boci szemekkel bólogat. Oké. Megtámadtuk. Én felkaptam a gyereket, hogy lásson is valamit, anyának lőttem joghurtos csokit, a csöppség válogat. Bounty. "Igen, akkor azt is szeretnénk." Tominak is bounty, apa meg érje be a kis boci csokival. Nem vitatkozom, ám legyen. Ekkor már álltak mögöttünk. Kedves fiatalember, gondolom vizsgázni ment vagy onnan jött, ki volt nyalva mint a a bizonyos Pista Jézus neve napjára. Szólok a gyerekhez, ez meg átszellemülten mosolyog. Elgondolkoztam, hogy mit is mondok, vagyis mondtam, de hát semmi olyat, ami ne lett volna adekvát a helyzetben. Nem egy hülyével rohangálok, hanem egy 2évessel. Miért ne lehetne vele normálisan beszélni? Meg mit zsennyegjek neki, normálisan kell a gyerkőcökkel beszélni, nem utyuka putyukázni meg atyala patyalázni. Attól ki van  az agyam... Aztán minden öreg néni és bácsi arcára is mosolyt csaltunk.

Majd a ded bejelentette, neki bizony most igénye van a buszozásra. Hurrá, legalább valaki kreatív kettőnk közül, "és hova megyünk a busszal?" "Vásájoni!" Oké. Menjünk. Mi az ami közel van és ded-barát? Allee. Legalább meleg van, tiszta is. Sose értettem, miért viszik az anyukák gyermekeiket a bevásárlóközpontba.... Soha. A tegnapi napig. Az összes bevásárlóközpont tulajdonképpen fedettpályás játszótérként funkcionál. Vannak fogós székek, amiken a kölök foroghat, szédülhet, és ha jól csináljuk akár még hányhat is, és a legjobb, hogy nem nekünk kell feltakarítani. Oké, oké, elragadott a fantáziám, idáig nem fajultunk. :D

 Ezt követőleg  kölkóc beszabadult a C&A-ba, ahol kb a fél boltot felvásárolta gondolatban anyának, Tominak, apának. Egész jó ízlése van a gyereknek! Ingek, jó kis laza kapucnis zsebes pólók, a színek is stimmoltak. Ha ez kitart 15 évig, a lányok retteghetnek. Mondjuk így is. Tomi, Zizi, Berci, Balu, Zsoma, a 11 ker. lányai készen lesznek :D

Másik ruha üzlet. Tiszta Amerika feeling. Amikor van az alsó szintre mozgó lépcső, és alul van minden, ömlesztve. Meg van lift is.... Természetes, hogy már a mozgó lépcső nem is olyan izgi,hogyha van lift. Fel, kiszállunk. Beszállunk, le. És ez így 3x. Utána meguntam :D Bocs Zizi. Aztán jött a macska vagyok, mindenhol a ruhák alatt kúszok. Kölkóc kúszik, Boo fogja a ruhákat, hogy csak egy kisebb atomháború nyomait hagyjuk magunk után... De konszolidáltak voltunk, csak egy cipős polc átpakolása volt a reggeli teendő.

Nagy séta körbe, és elértünk az életem megrontójához. Játékbolt. Ha gyerekem lesz, nem megyünk a közelébe. :D A törpe kiszúrt egy nagy lego dinot, ami csak nyomokban emlékeztetett dinóra, meg a fogaiban. Amúgy inkább nevezném összerakhatós legó szörnynek dinó fogakkal. Nah mind1, a gyerek szent meggyőződése volt, hogy addig innen nem megyünk haza, amíg ez velünk nem jön... Jöttek az ész érvek, a gyerek letett az instant szörnyetegről. Akkor a póni jön velünk. Hehe. A póni marad. A 2éves szája meg átcsap negatívba. Nah mondom ez szép lesz. De eszembe jutott, anya mondta, ha vásárlás van, mindenki választhat magának valami apróságot. Verdák, aranyos dínók, és Thomas volt a választék apróságból. Nah mondom, az még nem vág haza anyagilag, ha a gyerek szert tesz egy ilyenre. "Oké Zizi, választhatsz". Thomas. Szuper. Lett egy gurulós Thomasunk. Akkor menjünk haza, mert anya már vár, és főzött finom ebédet. Ez ment is volna, ha nem jön szembe egy másik játék bolt, ami már inkább makett bolt, de árulnak PIROS VERSENYAUTÓT.... (most épp nem rajngok ezért a tárgyért. Amit jó lesz elfelejteni, mert Alonso Ferraris lett, szóval visszakell szoknok a gondolatra, hogy szeretem én azt :D)

Mondtam én mindent, hogy dehát van Thomaszod, meg majd legközelebb, meg mittomén. Minden pedagógiai és anyai ösztönt elővéve kedvesen bájosan magyaráztam. Eredmény, idézném: "DE ÉN PIROS VERSENYAUTÓÓÓT ATAJOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOK!!!!!!!!!!!!!"

Újratervezés. Megpróbálkoztam ismét. Ugyanez a válasz. 3x is. Oké. Kezemben nagy kabát, kiskabát, nagy sapkában kis sapka, kis sál, pesti est, az elengedhetetlen esernyő, ami nélkül nem lehetett elindulni, hol tengeri szappan csík, amit a kezünkbe nyomtak. Fejem:tanácstalan. A törpeterrorista: ÜVÖLT. De nem kicsit, nem bájosan, torkaszakadtából :D. Az emberek: Mosolyognak, de olyan "Hát igen, kezdő anyuka" és "nem is értem miért nem tud kezdeni valamit a gyerekével" mosolyokat váltogatva. Arról nem beszélve, amikor valamelyik kedves katasztrófaturista bevágta a "jaj de édes, hát nem érti meg őt senki" mosolyt. Akkor mint egy ló, jól irányzottan hátra rúgtam volna....

Nem volt mit tenni, felkaptam a gyereket is a szajré tetejére. Sokkal jobb lett. Így már kb 10-15 centiről élvezhettem a ded magasfrekvenciás legalább 80 dBen dübörgő dobhártya szaggató sikolyait :D Amitől persze megint minden eladó kétkedve nézett rám :D Leértünk egy emelettel lejjebb, ááá ott egy fotel. Gyerek szenved, üvölt, én legalább a cuccokat a kezemből lepakolhattam. Úgy éreztem magam, mint kezdő Alien egy idegen bolygón. Úgy is néztek rám. Nem tudom, az emberek fejében mi él. A gyerekek hisztiznek. Tök mind1, ki hogy neveli őket, Pláne 2 és 5 éves koruk között. Szerintem semmi meglepő nincs ezen.

Nos amikor már egy jó ideje ment a bömbi, magamat is meglepve, nem ideges lettem. Inkább tanácstalan. Vagy nem is tudom mi erre a jó szó. A biztonsági őr meg csak figyelt. (olyan féle, akinek van legalább 2 lánya, akik felnőttek már, de még emléxik amikor még ők is Süvöltők voltak...)

Én megpróbálkoztam újra. Semmi emelt hang, vagy fejezd már be megjegyzés. Szépen, lágyan magyarázok. Válasz: a hajam kozmikus sebességgel lobogott hátra a fülem mellett... Oké. Gondolkozzunk. Csörög a telefon. "Ááááá Szia Réka! Aha, minden oké. Nem, nem Bercivel vagyok, Zizivel. Aha, hát van egy kis hiszti. Jah nem, amúgy mizu? Aha, figyu, bocsi, de asszem inkább most leteszem, mert nagyon üvölt a gyerek, és az eladók szervezik, hogy fognak meglincselni érte. Bocsi, tényleg, de beszélünk majd!!! Puszi!!!" És agyerek süvölt. Utolag átgondolva, lehet le kellett volna ülni mellé telefonálni, és nem foglalkozni vele. Ki tudja. Majd legközelebb :D
Az enyhülés. Beadtam a derekam. Oké, megkérdezzük a nénit, kicseréli-e. Biztonsági őr fején elismerő mosoly, de mögötte láttam meghúzódni: "Gyenge...." EZ van. Süvöltő nyakamba borul, úgy szipog. Megható jelent. Eladók fellélegeznek, vége az akusztikus/auditív terrornak.

Baktatunk visszafelé. Vodafone boltnál szintén biztonsági bácsi (legalább apuka, nem is kicsi gyerekekkel), mosolyog, aranyos, kedves, cukrosember (NEM A ROSSZ ÉRTELEMBEN!!! nálam ez az ilyen nagyon aranyos, fülig érő mosollyal közlekedő személyekre értendő cukrosember/asszony nem egyenlő cukros bácsi!). Megkérdezi, kaphat-e a gyerek egy kakaót az automatából. Hát mondom, miért ne, a gyerek szemei már csillognak, valami folyadékot se ártana betáplálni, mert lassan kiszárad, és hátha beéri a végére Thomasszal is. Bizti bácsi közli csak ha anya nem bánja, néz rám nagy szemekkel. "miiiii, hogy éééééééén? jaaaaaa neeeeeeeem!!! Nem a kedves gyakorlatlan anyuka :)" "nővér, bébiszitter?" "maradjunk az utóbbiban, de inkább csak én vigyázok rá". Végülis a koromba már szemrebbenés nélkül beleférne egy saját 2éves.

Zizi kapott szívószálat és szalvétát is. Kakaó fele lehussant,  "mehetünk haza?" "piros versenyautót szeretnék". Oké, nem úszom meg, de nem teszem ki a közönséget még egy légiriadónak. Menjünk. Lezsíroztuk a nénivel, cserélje már ki, legyen olyan drága. Kicserélte. "Nyem gujul!" "Arról nem volt szó, guruljon is, megvan a piros versenyautó, mehetünk haza, anya már nagyon vár!!!" Oké. Menjünk. A bajárat előtt azért még búcsúzóul taktilisan egész testtel megismerkedett a földszinti padlóval is, csak hogy ne legyen egyszerű a kabátot ráimádkozni.

"Nem tudok jönni". Ahhha.... Jó nem baj, az őr felkapja az őrzöttet, csak haladjunk, mert anya a nem létező keresztvizet is leszedi rólam. Elcipeltem a villamosig. Nah ott megint megvető pillantásokat kaptam, de legalább 2 emberben volt annyi, hogy rögtön felpattant, amikor látták, hogy gyerek meg 600 cucc a kezemben. Mások meg megvetően néztem. Az én fejemen: "Most miiivaaaaan már megint? Aki tesz azért, hogy ne haljon ki a társadalom, már ne használja a bkv-t? Az istenit már, mit kell így nézni???" És a néni ránk se nézett többé. (Nem szóltam be, csak visszanéztem! Eskü!!!)

Leszálltunk, egy darabon cipeltem, amikor már nem bírtam jött a kis tipegőin. Ez felváltva. Amikor meguntam, hogy minden kutyaszarnál megállunk, akkor megint fel. A végén már húztam magam után.

Az utolsó harc. A negyedik emelet. Amitől még én is kivagyok, nem hogy egy kisgyerek kis lábakkal. Anya mesélte, milyen hiszti szokott ott is lenni, de lélekben felvérteztem magam mire odaértünk. A négy emelet alatt be nem állt a pofám. Komolyan. Biztattam, számoltuk a lépcsőket, mindent mondtam, és a ded zokszó nélkül felmászott. Egy kanyi nyikkanás nem volt. Kölkóc mosolyogva becsörtetett a lakásba. Aztán ebéd, aminek a receptjét még el kell kérnem, mert fini volt!

Kis trécselés, én el.

Jól sikerült a fárasztás? Remélem. Majd holnap kiderítem anyájától. Gyöngyi, a versenyautó ugye nem baj?

Hát ez a tegnapi nap 4 órája :D