és még vagy 10x el fogom olvasni :D De ezt muszáj itt közzé tennem. Ebben lehet némi igazság. :) Még akkor is, ha ráb____unk a végén. :)
| 2010.07.19 - Neményi Márton | |
Kedves Olvasók! Egy deréktetkókról szóló megjegyzésem kapcsán felmerült, hogy szívesen olvasnátok valamit a nőkről tőlem mint a Cotcot férfitagozatától. Az alábbi cikk a válaszom: félig fiktív, félig saját élményeken alapuló monológ arról, amit a kapcsolatok legnagyobb próbatételének érzek. Remélem, egy-két tanulságos mondatot mindenki talál.
Egyébként nem szoktam ilyesmit, de tényleg. A lelkizés (vagy hogy hívják ezt), az nekem olyan, mintha a Pokol angyalainak egyik tagját próbálnád rávenni arra, hogy üljön szépen kis kosárkás robogóra, és intézze el neked a bevásárlást – egyszerűen nem megy és kész. Persze, meg kellene beszélnünk egy csomó dolgot, illetve hát nekem kéne beszélnem, mert te már elmondtad többször is, mindig egyre hangosabban és tagoltabban, hogy figyeljek oda jobban, ne legyen mindig az, hogy szétironizálom az úgynevezett komoly helyzeteket, meg hogy van olyan ám, hogy romantika, és arra neked néha szükséged van, és hogy úgy általában véve vegyem komolyan az egészet. Akkor elmondom. Komolyan veszem, csak a nyelv más egy kicsit.
Az a baj, hogy együtt vagyunk négy hónapja… tessék? Oké, akkor öt hónapja, jól van na, sosem ment a matek, meg ne sértődj már. Szóval együtt vagyunk egy ideje, és te még mindig nem hiszel nekem. Két hétig te voltál a magabiztos, felnőtt, önálló nő, aztán amikor kezdett leesni, hogy lehet, hogy ezt az egészet én (is) komolyan gondolom, akkor jöttek a parák. Akkor még nem ismertél, csak sejtetted, hogy talán mégsem vagyok akkora seggfej, mint az összes férfi a világon, de főleg az exed, aki nyolc hónap után MSN-en jelentette be, hogy „akkor ezt most kicsit hagyjuk”, és valami közös ismerőstől kellett megtudnod, hogy miért, illetve kiért. De még nem hitted el, hogy nem csak úgy összejöttem valakivel, hanem konkrétan téged akartalak, és akarlak azóta is.
Hogy ezt mutassam ki jobban… igen, ezt nem először hallom. Görcsöltem ezen én is sokat, de a helyzet az, hogy az, ami az elején tetszett neked bennem, hogy higgadt vagyok, józan, három lépés távolságról szemlélek mindent, így aztán zen mesterként lazán elcsevegek a barátnőiddel, nem bukdácsolok haza részegen „csak egy sör” címen, szóval ezt nem tudom csak úgy levetkőzni, és spontán, kiszámíthatatlan latin szeretővé változni, amikor a helyzet úgy kívánja. Igenis kimutatom, hogy mi az ábra, csak apró jelekkel, egy-két gesztussal, félmondattal, amit senki másért nem tennék meg és nem mondanék. És közben be vagyok szarva, hogy majd beviharzik az életedbe valami vadbarom, aki teljesen magával ragad, mert úgy érzed majd, hogy pont ő hiányzott, és ő ad majd meg neked mindent, amit én nem. De mivel annyira jó barátok lettünk, a szakítás után nem sokkal már nekem panaszkodsz majd, hogy különben micsoda egy vadbarom.
Akkor mindketten félünk, nagyszerű. Pedig neked nem kell, mert én tényleg veled akarok lenni. És nem tudom, hogy győzzelek meg például arról, hogy szép vagy, mit szép, gyönyörű, mert úgysem hiszed el, és közben te is attól félsz, hogy majd jön valaki sokkal szebb, és megint kiderül az ősi igazság, hogy semmi esélyed a nálad szebbekkel szemben, bármit is jelentsen ez. Hidd el, nekem esik rosszul, hogy bármeddig képes vagy a saját hibáidat sorolni, azét az emberét, akit szeretek, és nem tudom, mit vársz, mondjam mindegyikre, hogy nem is igaz? És ha igaz, akkor mi van? Képzeld, tudok a narancsbőrödről (néha még észre is veszem), arról, hogy az egyik melled kicsit másfele áll, mint a másik (ha nem mondod, akkor mondjuk sosem veszem észre), és arról, hogy a feneked íve egy kicsit eltér a Naomi Campbell-sztenderdtől. Erről mind tudok, és egyik sem érdekel.
Az utóbbi ötven év legnagyobb hazugsága, hogy ezek hibák. Naponta megkapom tőletek, hogy mi, férfiak mennyire felszínesek vagyunk, hogy az első- és másodlagos nemi jellegek magazinok által diktált formavilágában érezzük csak otthon magunkat, azaz az úgynevezett jó nő a 90-60-90-es dimenzióban kezdődik. Én azonban azt látom, hogy ti, nők sokkal kötelességtudóbban megzabáljátok a rólatok szóló hamis propagandát, mint mi. Persze, sok pasi tagadja – mert hát nagy úr a macsós elvárásrendszer -, hogy bizony felizgatja az is, aki ennek nem felel meg, de ettől még felizgatja. Miközben ti ráfeszültök arra, hogy a kelleténél vastagabb a combotok, a melletek vagy furcsa alakú, vagy nincs, és a hasatok redőzik, ha előredőltök a széken, engem mint férfit ez mind nem zavar, sőt ezek a kis hibák nem is hibák, hanem dolgok rajtatok, amik azt üzenik: hé, én is ember vagyok, nem kell ám megijedni. Nekem nem lufimellek és darázsderék kell, hanem egy-két mozdulat vagy pillantás vagy elejtett félmondat, és végem van, meg kell tudnom, ki vagy, és meg kell mutatnom, hogy velem érdemes lenne megpróbálnod ezt a szar életet, ami mindjárt nem lesz olyan szar, ha ott vagyok én is, és viszont.
És tudod mit? Hisztizz nyugodtan. Tudom, hogy állítólag ez minden pasi rémálma, de csak akkor, ha eluralkodik, vagy ha fegyverként használjátok. Tudom, hogy te nem vagy ilyen. De azt is tudom, hogy néha kell a hiszti, és ezzel nincs semmi baj, még akkor sem, ha véletlenül engem találsz meg vele. Csak azt kérem, hogy tudj róla. Nincs hibás ember, csak hibás kapcsolat van, de ha valaki ismeri magát, tud a hülyeségeiről, a kattanásairól, a fóbiáiról, mindennek elébe lehet menni. Mert ha tudsz róluk, és elhiszed, hogy ezek is a te részeid, akkor egyszer talán el is tudod fogadni őket, és megbocsájtani magadnak, hogy nem vagy tökéletes. Bennem fel sem merült soha, hogy annak kellene lenned. És ha ez megtörténik, akkor már attól sem kell félned, hogy mi lesz velünk, mert minden úgy lesz jó, ahogy van. Nálam a szerelem nem ott kezdődik, hogy egy hét után patetikus nagymonológokkal bombázzuk egymást, hanem ott, hogy felszabadultan és őszintén tudunk röhögni magunkon. Mert ha így van, akkor nem szégyelljük magunkat többé a másik előtt, és akkor bármire képesek vagyunk.
Szóval ne félj tőlem, nem szövök összeesküvést, hogy hogy alázhatnálak meg, amikor már azt hiszed, minden oké, nem ácsingózom más nő után, még akkor sem, ha másfél másodperccel tovább nézek rá egyikre-másikra a kelleténél; veled akarok lenni, és ha baj van, te tudod meg először. Tudom, nem könnyű elhinni, vertek már át téged is, és hát olyan durva sztorikat hall az ember, te sem tudsz egy normális kapcsolatról sem körülötted, ugye? Hát én sem. De attól még lehetnénk mi a kivételek.
Lehet, hogy ez ilyen egyszerű. Sőt lehet ezt ilyen egyszerűen is csinálni. Mi a francnak bonyolítjuk az életünket? :)
.jpg)
.jpg)
.jpg)